Történetek, Gondolatok Nagyböjtre  


Február 24.-Nagyböjt 2. vasárnapja

Bruno Ferrero: A kéz és a homok

Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi:
- Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet?
Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja.
Majd így kiáltott: - Anyám, megértettem.

Egy hegyi kis kápolnában találtam egy szentképet, a Madonnát ábrázolta. Valaki elveszítette.
A hátulján egy imádság volt: - „Az elfogadás imádsága".

Íme:
Uram, Segíts, hogy mindenki számára barát legyek,
Aki nem fárad bele a várásba,
Aki jósággal befogad,
Aki szeretettel ad,
Aki nem fárad bele a meghallgatásba,
Aki örömmel hálálkodik.
Olyan barát, akit biztosan megtalálnak,
Ha valakinek szüksége van rá.
Segíts, hogy biztos jelenlét legyek,
Akihez bárki fordulhat,
Amikor óhajtja;
Hogy tudjak megnyugtató barátságot kínálni,
Örömteli békét sugározni,
A te békédet, Uram.
Tedd, hogy készséges és szívélyes legyek,
Főleg a leggyöngébbek és védtelenek iránt.
Így, anélkül hogy rendkívüli dolgokat tennék,
Hozzá tudom segíteni a többieket,
Hogy közelebb érezzenek magukhoz Téged,
minden gyengédség Urát.


Február 25.- Embernek lenni emberfeletti feladat

Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával.
(A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)

Amikor a homokozóláda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.
Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.
A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
- Nem fiam - helyesbített az apa kedvesen. Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem!
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.


Milyen gyakran vagyunk úgy, mint ez a kisgyerek. Megfeledkezünk arról, hogy Isten mindíg ott van mellettünk és várja, hogy segítségünkre lehessen.
Mi lehet a történet mondanivalója? Talán csak annyi, hogy "Ami tőled telik azt tedd meg. A többit pedig bízd a Jó Istenre".

"Közel van az Úr azokhoz, akik őt szólítják, mindazokhoz, aki őt igaz szívvel hívják. Az istenfélők vágyait teljesítí, kérésüket meghallgatja, és megmenti őket." (Zsolt. 144.)

Február 26.- Az ajtó

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a szép Mennyország. Ez volt a Mennyei Atya, Jézus, a Szentlélek és temérdek gyönyörű angyal lakhelye. Megteremtette Isten a világot, minden csodálatos dolgot, ami a Földön él. Egy gond volt csupán: a Mennyország ajtaja csak kívülről nyílt. Sokan meg sem találták, de aki meg is találta, nem tudta kinyitni ezt a roppant hatalmas ajtót.
Egyszer Jézus így szólt: -Atyám, elmegyek én, és kinyitom az emberek előtt az ajtót. Megszületek a Földre gyerekként és míg megnövök és ott élek az emberekkel, mesélek nekik Rólad és az ajtóról, amit én fogok kinyitni, és attól fogva mindig nyitva lesz majd.

És így is történt. Egy réges régi téli estén Jézus megszületett a Földre, és 33 évig élt és tanított ott. Majd Nagypénteken meghalt. Harmad napra feltámadt a halottak közül, felment a Mennyországba, és a hatalmas ajtószárnyakat kitárta az emberek előtt. Ezért Jézus feltámadása óta az ajtó nyitva áll és nyitva van minden ember előtt.”

"A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. S az Ige testé lett és közöttünk élt." (Jn 1,11; 14.)


Február 27.- Bruno Ferrero: És Te kiért...?


Egy zsidó történet szerint egy bölcs és istenfélő rabbi egész nap visszahúzódott dolgozószobájába és miután tanulmányozta az ókori prófétálás könyveit, elhatározta, hogy kimegy a szabadba egy kicsit pihenni.
Lassan sétálgatott egy gazdag földbirtokos tanyája közelében, amikor észrevette, hogy egy őr hosszú léptekkel le és fel járkál a bejárat előtt.
- Te meg miért sétálgatsz itt le és fel? - kérdezte a kíváncsi rabbi.
Az őr gyorsan megmondta gazdájának a nevét, de utána azonnal megkérdezte:
- És te kiért sétálsz itt?
A történet szerint a rabbi szívét a kérdés nyugtalanná tette.

És te kiért sétálsz? Kiért izzadsz és gyötröd magad egész nap? És kiért élsz? Valakiért élned kell. Minden lépésnél eszedbe jut a neve. Az életedben nem volt még ilyen könnyű napod.


Február 28.- Bruno Ferrero - A három gyermek

Amikor elnyerte egy újság szerkesztői székét, úgy érezte megfogta az Isten lábát. Rögtön felhívta a mamát, a papát, no meg persze a kedves Mónikát, akinek egyszerűen csak ennyit mondott:
- Meg van az állás, összeházasodhatunk!
Össze is házasodtak és nemsokára született 3 csodás gyermekük: Máté, Mária és Lőrinc. Hat évig felhőtlen boldogságban éltek, ekkor az újság szerkesztősége kényszerűségből feloszlott. A fiatal apa kénytelen volt 1 másik újságnál dolgozni, de ez sem húzta sokáig. Az álláskeresés ezúttal reménytelennek tűnt.
A mama és a gyerekek napról napra borúsabbnak látták a papa homlokát. Végül egy este, vacsora alatt kitört belőle a keserűség:
- Minden hiába! Ebben a szakmában nincs semmi lehetőség: mindenhol leépítések, elbocsátások....
Mónika megpróbált lelket önteni belé, felidézte közös terveiket, eszébe juttatta kétségbevonhatatlan tehetségét, beszélt a reményről...
Másnap az apa csak azután kelt fel, hogy a gyerekek már elmentek hazulról. Nehéz szívvel ült le az íróasztalához, ahol dolgozni szokott. Pillantása a papírkosárra esett, amiben rózsaszín cserépdarabokat vett észre. Annak a 3 porcelánmalacnak a darabjai voltak, amiben a gyerekek őrizték megtakarított pénzecskéjüket.
Az asztalon maroknyi aprópénz és néhány kisebb címletű papírbankó hevert, néhány színes gomb társaságában, alattuk papírlap, rajta gyerekes ákombákom:
"Drága papa, mi hiszünk benned!"
Szeme könnybe lábadt, a sötét gondolatokat mintha elfújták volna, bátorsága visszatért. Ökölbe szorította kezét és megfogadta: "A Ti hitetek nem szenvedhet csalódást!"

Ma az egyik legnemesebb európai kiadó igazgatójának íróasztala felett ezüstképkeret függ .
Az igazgató büszkén mutogatja: - Ez a sikerem titka!
A keretben csak 1 fehér papírlap van, rajta bizonytalan, kifakult írással: „Drága papa, mi hiszünk benned!”


Március 1.- Bruno Ferrero: Szeszélyes vénasszony

Az öregotthonban meghalt egy asszony. Az éjjeli szekrényre ki volt készítve egy boríték, az egyik ápolónőnek címezve.
"Mit látsz magad előtt, amikor gondozol? Mit látsz, ha rám nézel? Mire gondolsz, amikor magamra hagysz? Mit szólsz, ha rólam beszélsz?
Legtöbb alkalommal egy szeszélyes öregasszonyt látsz magad előtt, aki már egy kicsit becsavarodott, és amikor eszik erősen, csámcsog. Amikor kérdezik, akkor nem válaszol.
Egy vénasszonyt látsz, aki nem találja cipőjét, harisnyáját, és engedi, hogy úgy bánjál vele, ahogyan neked tetszik, akár tisztálkodásnál vagy az étkezésnél.
Ezt látod.
Nyisd ki a szemeidet. Ez nem én vagyok.
Elárulom neked az életemet.
Tizenhárom gyerek közül én vagyok az utolsó.
Szüleim és testvéreim nagyon szerettek.
Alig voltam tizenhat éves és arról álmodoztam, hogy megtalálom életemben az első férfit. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem. Szívem erősebben megdobban, amikor az akkori időkre gondolok.
Huszonöt éves vagyok és van egy gyermekem, akinek nagy szüksége van rám, mert házat épít magának.
Harmincéves lettem és érzem, hogy egymásra vagyunk utalva. Negyven éves koromban tudtam, hogy hamarosan el fog hagyni. Férjem hűségesen kitart mellettem. Ötvenéves lettem és már unokák zajongnak mellettem.
Mindenki szeret.
Jönnek a sötét napok, férjem meghal. Félelemtől reszketve gondolok a jövőre. Gyerekeim nincsenek velem, sajátjukkal törődnek.
Visszagondolok az elmúlt évekre, amikor boldog voltam és szerettem. Már megöregedtem. A természet durva játékos: az öregséget együgyűségnek állítja be. Testem szépsége meglöttyen, az erőm is elhagy. Haladnak az évek, és ahol valamikor szív dobogott, most egy darab kő van.
Rozzant testemmel mégis megmaradok fiatalnak, mert érzem, hogy életem újból elkezdődik, mert szeretek. Átgondolom a rövid éveket: milyen gyorsan elrohantak. Elfogadom a könyörtelen igazságot, hogy semmi sem lehet végtelen .
Te, aki gondomat viseled, ne a szeszélyes vénasszonyt lásd bennem. Figyelj egy kicsit oda és meglátod!"

Óh milyen sok tekintettel, milyen sok emberi tettel találkozunk nap mint nap. Mit veszünk észre? A ráncokat, a szeszélyt és a keménységet? Milyen szép lenne, ha arra törekednénk, hogy átérezzük az álmokat, a meleg szív dobogását és a sokszor egészen elrejtett szeretetet!

(forrás: Bruno Ferrero: Van ott fenn valaki c.könyvéből)


Március 2.- Bruno Ferrero: Az édesanya teremtése

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
- Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?
- Igen. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az előző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen.
Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
- Hat pár?
- Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
- Olyan sok?
A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok."
Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.
- Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.
Az angyal kíváncsian körbe repkedi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd.
- De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az Úr.
- Tud gondolkodni?
- Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes - állította az Úr.
Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
- Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal.
- Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp.
- Hát az meg mire jó?
- Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
- Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal.
Finom melankóliával válaszolt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?