Kéthelyi Plébánia Honlapja

Február 13.-Hamvazószerda

Bruno Ferrero - Elvitte a szél

A liget területen lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárga virágú, erős, fejlettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este.
A virág hamarosan magba szökött. Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait. Terveket szőttek és találgatták:
- Hol tudnak majd gyökeret verni?
- Ki tudja?
- Csak a szél tudja.
Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.
- Sziasztok ... Sziasztok.
Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.
- Ez mind az enyém - mondotta.
Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.
Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.
Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.
- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.
Másnap észrevette, hogy egy megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.
Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak.
Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.
Nevetni és sírni Szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.

Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.
Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret, és hol szöknek virágos díszbe.

(Forrás: Bruno Ferrero - Csak a szél tudja című könyve)

Február 14.- Vígasztalás

Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen tragikus körülmények között halt meg.

- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem hiányzol neki!
- Azért mentem át, hogy megvígasztaljam a nénit.
-Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvígasztalini a bánatos asszonyt?
- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.

Legtöbbször embertársainknak nem vígasztalásra, hanem megértő együttérzésre van szükségük ahhoz, hogy kiemelkedjenek bajaikból.

„Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatol az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 4,14-16)

Február 15.- Bruno Ferrero: A mérleg

A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb
vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!
Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.

Sokszor talán mi is úgy vagyunk, hogy vannak igényeink, elvárásaink embertársunkkal szemben. És közben mi még azt sem adjuk meg a másiknak, ami szükséges.

Február 16.-A válasz

Egy szentéletű ember a városban sétálgatva találkozott egy rosszul öltözött, ápolatlan lánnyal, aki alamizsnát kért.
- Uram – fordult Istenhez -, hogyan engedheted meg ezt? Tegyél már valamit!
Az esti hírekben a TV éhező és megcsonkított gyermekek szomorú sorsáról számolt be.
- Uram, hogyan engedheted meg mindezt? – kérdezte ismét.
- Tegyél már valamit!
Az éjszaka folyamán álmában szólt hozzá az Úr.
- Már tettem valamit. Megteremtettelek téged.

Mennyit panaszkodunk, hogy milyen rossz világban élünk. Isten a lehető legtöbbet tette a világért, amikor Fiát adta érte. Isten téged is megteremtett. Te mit teszel azért, hogy ez a világ jobb legyen?

Február 17.-Nagyböjt 1. vasárnapja

A hit

A nagy esőhiány tikkadtá, szárazzá tette a földeket. A fák fájdalmasan hullatták megfakult, elsárgult leveleiket. A fű a réteken kiégett. Az emberek nyugtalanul kémlelték a tiszta , kobaltkék eget.
Mivel mind szárazabb hetek követték egymást, és hónapok óta egy csepp eső sem esett, a helybéli plébános az eső kegyelméért könyörögve rendhagyó imaórára hívta az embereket a templom előtti térre.
A teret nagy sokaság töltötte be a megbeszélt órára. Sokan hozták el magukkal hitüket jelképező tárgyakat: a Bibliát, keresztet és rózsafüzért.
A plébános végignézett az embereken, és tekintete megállapodott egy kislányon, aki teljes komolysággal ült az első sorban. A kislány egy piros esernyőt tartott ölében.

Imádkozni annyi, mint esőt kérni. Hinni annyi, mint esernyőt vinni magunkkal.

Február 18.- A két kis szamár

Betlehem barlangjához két kis szamár is érkezett. Fáradtak, betegek és soványak voltak. Hátuk felsebzett és megtépázott volt azoktól a súlyos zsákoktól, amiket gazdájuk, a molnár terhelt rájuk nap mint nap, és azoktól a botütésektől, amivel szintén nem fukarkodott.
A két kis szamár hallotta, amint a pásztorok a Királyok Királyáról beszélgettek, aki az égből jött. Elsiettek hát ők is hozzá.
Ott töltöttek egy kis időt, csodálták a Gyermeket. Mint mindenki, ők is hódoltak és imádkoztak előtte.
A két kis szamár lehajtott fejjel indult tovább, hátukon a súlyos teherrel.
- Nem használt semmit - szólt az egyikük. Kértem a Megváltót, hogy vegye el tőlem a terhet, de nem tette meg.
- Én viszont azt kértem Tőle, hogy adjon erőt ahhoz, hogy elviseljem - szólt vissza a másik, és vidáman ügetett tovább.

Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg őt: Mihez képest?

Február 19.- A fal

A legfontosabb feladatunk az, hogy megakadályozzuk, hogy ne épüljenek föl ezek a falak. Főképpen pedig az, hogy ne legyünk kövek a többiek falában.


Február 20.- A látogatás

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal. Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.
- Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt. Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.

Sokszor mondjuk azt, hogy Isten nem hallgatja meg imáinkat. Vagy pontosan az a bajunk, hogy Isten csak hallgat. És persze felháborodunk emiatt. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogyan is imádkozunk.
Sokszor csak azért nem halljuk az imádságainkra adott választ, mert alapjában véve nem is számítunk rá.

Február 21.- A jelzőlámpa

A nagymama, unokája kezét fogva belépett a templomba. Megkereste a piros fényt, amely Jézus oltárát jelezte. Letérdelt és elkezdett imádkozni. Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak kifakadt: - Hé, nagymama! Amikor majd zöldre vált, kimegyünk, ugye? Ez a fény sosem lesz zöld. Megállás nélkül arra szólít: Állj meg! Ez a szikla. Az egyetlen szikla, amelyhez az emberi lények odaköthetik magukat. Az egyetlen állomás, ahol megpihenhetünk. "Gyertek hozzám mindannyian, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok - én megkönnyítlek titeket." Jézus egyetlen prédikációja: "Térjetek meg, mert Isten országa eljött közétek."

Közöttünk van. De hányan vesszük észre?

Február 22.-Ünnep a teremtés után

A teremtés után Isten elhatározta, hogy a hetedik nap az Ő ünnepe lesz. Az újdonsült teremtmények megegyeztek, hogy javaik választott szépségű és minőségű gyümölcseit adják az Úrnak. A mókus egy csomó diót és mogyorót vitt, a házinyúl sárgarépát és édesgyökeret, a bárányok meleg, puha gyapjút és a tehenek jó, zsíros tejet. A megszámlálhatatlan angyalsereg kört alkotott és szerenádot adott az Úrnak. Az ember várta, hogy rá is sor kerül. Egy kicsit izgatott is volt. Amikor már kevesen voltak az ember előtt, mint például a tyúk, a teknősbéka, nagy izgalom fogta el. Végre itt állt az Úr előtt. Olyan dolgot művelt, amire az állatok képtelenek voltak. Rohant az Isten felé, karjaiba vetette magát, és a fülébe súgta: - Szeretlek! Isten arca felragyogott. A teremtmények pedig biztosak voltak benne, hogy az ember olyan ajándékot adott az Úrnak, amelyet az állatok nem adhattak. A teremtett világ szűnni nem akaró allelujába kezdett.

Itt van a nagyböjt. Jézus megváltó halálának és feltámadásának megünneplésére készülünk. Vajon, mit adtunk eddig Istennek ajándékként ebben a nagyböjtben? Még van idő, van lehetőség arra, hogy Istennek olyan ajándékot adjunk amivel csak mi tudjuk megajándékozni Őt. Mi lehet az én személyes ajándékom Istennek nagyböjtben?

Február 23.

Ezt a levelet egy ápolónő találta meg egy kórházban egy fiú párnája alatt, aki éppen akkor halt meg.

    Drága mama! Néhány napja már csak egy félórára bírok felülni, a nap többi részét mozdulatlanul, fekve töltöm. A szívem nem akar már verni.
Ma reggel a professzor valami olyat mondott, hogy "készen áll". De mire?
    Milyen nehéz fiatalon meghalni! Készen kell állnom arra, a jövő hét elejétől már múlt idő leszek; és én nem vagyok készen.
A fájdalom egyre mélyebben mar belém, de ami igazán elviselhetetlen kín számomra az az, hogy nem vagyok készen.
A legrosszabb dolog az,hogy amikor felnézek az égre, sötétnek látom azt. Leszállt az éjszaka, de egyetlen csillag sem ragyog fölöttem, amelybe belekapaszkodhatna a tekintetem.
    Mama, sohasem gondoltam Istenre, de most érzem, hogy létezik még valami, amit nem ismerünk, valami titokzatos, egy hatalom, amelynek a tenyerébe hullunk, amelynek válaszolnunk kell. És az én bűnöm az, hogy nem tudom ki Ő. Bárcsak ismerném Őt!
    Mama, emlékszel, amikor kicsik voltunk, esténként a papa elé sétáltál velünk az erdőn keresztül? Néha előrefutottunk, és hirtelen egyedül találtuk magunkat. Léptek közeledtek a sötétben: hogy féltünk az ismeretlen léptek zajától! Hogy megörültünk, amikor felismertük, hogy a papa léptei azok, azé, aki szeret minket.
Most, amikor egyedül vagyok, újra ismeretlen léptek zaját hallom. Miért nem ismerem őket?
    Megmondtad nekem, mit vegyek fel, hogyan viselkedjek, hogyan egyek, hogyan másszak ki a csávából. Mennyit törődtél velem, és nem fáradtál bele a gondoskodásba.
    (…) Miért beszéltél annyi mindenről, és miért nem mondtál nekünk semmit Jézus Krisztusról? Miért nem ismertetted meg velem lépteinek hangját, hogy képes legyek azt felismerni, ha eljön hozzám ezen az utolsó éjszakán a halál magányában?
Hogy tudjam: az, aki rám vár, egy Atya! Milyen másképpen halnék meg...

Annyi mindennel el vagyunk foglalva az életben. Annyi mindenről beszélünk embertársainkkak és embertársainknak. Milyen sokszor megfeletkezünk arról, hogy van Isten aki gondot visel ránk. Törekedjünk azon lenni, hogy szavainkkal és életünkkel beszéljünk másoknak Istenről. Így adva reményt nekik, ebben a sokszor reménytelennek tűnő világban.