Történetek,
Gondolatok Adventre
December 3.
Bruno Ferrero: Az ablak
Két,
súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy
órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.
Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi
volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az
ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a
családról, feleségről, gyerekekről, a
katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az
szokásos ilyen helyzetben.
Az
az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután,
amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy
elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az
ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő
embert egy idő után szinte csak ezek a színes
beszámolók tartották életben, már alig várta őket,
ez volt minden változatosság az életében. Az ablak
egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett.
Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és
gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal
rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes
virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő
részletességgel írta le a kinti világot, a másik,
folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé
képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak
melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli
menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem
hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a
másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek
teltek.
Egy
reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak
melletti embert élettelenül találta az ágyában,
mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék
az elhunytat.
Amint
alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon
fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen.
A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt
azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan,
fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az
ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra
néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az
eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek
festette le az ablakon túli világot.
A
nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem
láthatta a falat sem.
-
Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta
a férfinak.
Az igazi boldogság boldogabbá tenni másokat,
nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat
megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és
boldogságunkat osztjuk meg másokkal,
megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd
érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az
életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi
pénzért.
Minden nap ajándék Istentől, így becsüld meg
a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is
jusson - véges!
December
2.
A teáscsésze
Egy
házaspár 25. házassági évfordulóján elment
Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten
szerették az antik tárgyakat, kerámiákat,
különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia
üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
- Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sohasem
láttam ilyen szépet.
A
boltos a kezébe adta, miközben csodálta a mesteri
alkotást, a csésze a legnagyobb meglepetésére
megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?
Tudod
nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor
vörös voltam, és agyagnak neveztek. Mesterem
kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt
újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól.
-
Hagyj békén - de ő csak mosolygott és így szólt:
- Még nem.
Aztán
egy gyorsan forgó korongra helyezett és én
hirtelen csak forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök - kiabáltam, de a Mester
csak ingatta fejét és azt mondta:
- Még nem.
Aztán
betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan
forróságot. Síkoltoztam. Ki akartam jutni. Láttam
a Mester arcát az üvegen át, és leolvastam
ajkáról, ahogy a fejét rázza:
- Még nem.
Végül
az ajtó kinyílt, kitett egy polcra. Hűlni kezdtem.
Most már jobb, gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festékszagtól
undorodtam.
- Hagyd abba kiáltottam - de csak ingatta a fejét:
- Még nem.
Aztán
hirtelen megint visszatett a kemencébe. Nem
ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró
volt. Úgy éreztem megfulladok. Könyörögtem,
sírtam, közben láttam, amint a fejét rázza, és azt
mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam,
nincs több remény... végem van. Kész voltam, hogy
feladjam, mire kinyilt az ajtó. A Mester kivett,
és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt, és azt
mondta: nézd meg magad! Alig hittem a szememnek!
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én, ez
gyönyörű....... Gyönyörű vagyok!!
- Befejeztelek. Olyan vagy, mint amilyennek
elképzeltelek.
Szeretném,
ha emlékeznél rá, ha mindazt amit veled tettem,
nem teszem meg, akkor sose erősödsz meg, és nem
lesz színes az életed. És ha nem tettelek volna
újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna
sokáig, nem lennél elég erős.
Ez az élet.....
Az én életem - és a Tied.
Néhányan kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: Engedj ki!
Néhányan épp színesedünk és ez kellemetlen.
Néhányan körbeforgunk, és nem tudjuk hol vagyunk.
Csak azt kérdezzük: Mi történik velem? Minden olyan zavaros és a Mester csak néz és azt mondja: Még nem vagy kész..... még nem.
DE MI LÁTJUK ŐT, ÉS BÍZUNK BENNE!!!
December
1.
Bruno Ferrero: A két jégtömb
Volt
egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek
egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a
hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs
közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk
meglehetősen hűvös volt. Néhány "jónapot", egy-két
"jóestét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán
eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem
tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt
semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba
zárkóztak.
Az
üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt
ki:
-
Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek!
Gyönyörűen süt a nap odakint!
A
két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy
a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő
módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte:
- Milyen a nap?
-
Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan
a borz.
-
Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején...
Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A
borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis
lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye
aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány
hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény
felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb
észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká
változik. Másképpen érezte magát, nem volt már
többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik
jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a
jégtömbökből két kis folyócska kezdett
csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem
messze onnan, csillogó kis tavat alkottak,
amelyben az égkékje tükröződött.
A
két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel
együtt a törékenységét és a magányt. A közös
aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték,
hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük
van egymásra.
Jött
két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat
oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy
puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És
ebben a boldogságban ott tükröződött a két
jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?
November
30.
Kereszténynek lenni? Miért?
Egy
ember almafajok nemesítésével foglalkozott.
Mindenkinek örömmel mutogatta pompás almafáit:
boldog volt, ha valaki almáját megízlelte. Egyik
szomszédját - noha többször hívta -, semmiképpen
sem tudta rábírni, hogy bemenjen hozzá
almakóstolóra. Mikor egyszer újra hívta,
megszólalt a szomszéd:
-
Be kell vallanom, hogy a múltkor, kertje mellett
elmenve, kíváncsiságból felvettem egy lehullott
almát. Beleharaptam, de én életemben olyan savanyú
almát még nem ettem. Köszönöm, nem kérek az
almájából, az az egy egész életemre elég...
-
No ez igazán nem mérvadó - szólt mosolyogva a
kerttulajdonos - messze földet bejártam, míg ahhoz
a savanyú almához jutottam. Azért ültettem a
kerítés mellé, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék
a tolvajok kedvét az almalopástól. És bevált a
számításom. De jöjjön velem a kert belsejébe! A
második, harmadik sorban olyan jóízű, zamatos
fajtákat talál, amilyet nem is álmodott.
-
Ha így áll a dolog, az más - szólt elgondolkozva a
szomszéd és bement a kertbe.
Sokan így vannak a hívő élettel. A kívülállók csak a tilalmak, a bűnbánat és önmegtagadás savanyú almáiról tudnak. Pedig ezek csak a képmutatók távoltartására valók. Ne a kerítésen bemászott tolvaj módjára ítélj, hanem menj be a kert Urával az ajtón, és meglátod, hogy mily édes az Úrral ápolt közösség minden gyümölcse!
November
29.
Történet a nehéz helyzetek pozitív
megoldására
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az
állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a
paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat öreg és a kutat
úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az
öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy
segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek
földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi
történik és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár
lapáttal később a paraszt lenézett a kútba.
Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után
a szamár valami csodálatosat visz végbe. Lerázza
magáról a földet és egy lépéssel, feljebb mászik.
Ahogy a paraszt és a szomszédai tovább lapátolták
a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre
feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a
szamár átlépett a kút peremén és boldogan
elsétált!
November 28.
Pilinszky
János: Advent
Advent
a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű
gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az
után, ami a miénk. Gyermekkorunkban éltünk így.
Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az
első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem
volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs
nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni,
beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És
nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint
szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki
szeret minket. Csak a szeretetben, csak az
ismerősben születhet valódi „meglepetés”;
lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és
megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és
szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden
egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden
egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt,
hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás
megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre
vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy
hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja
azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás
minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől –
szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp
azt váltja meg, ami a leggépiesebb és
legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek
kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni,
abban megszületik az a mélységes türelem, amely
szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb
annál, amire vár.
November 27.- Advent 1. vasárnapja
Paul Roth: Mentsd meg a karácsonyt
Óh Jézusom, mentsd meg a karácsonyt.
Nekünk már nincs hozzá erőnk.
Mi vásárolunk és rohanunk,
kis csomagokat készítünk,
karácsonyfákat díszítünk,
és énekeljük: ,,csendes éj''
De a titok,
Isten Fiának titka,
hogy emberré lett értünk,
gyakran csak szirupos érzelgés, dekoráció.
Jézusom, a mi bűnünk is,
hogy ezt az ünnepet elborítják a reklámhegyek.
Mi tudjuk,
Kinek jár karácsonyi üdvözlet és kötelező ajándék,
mindenki tudja.
De meg akarunk szabadulni végre
a vásárlási és ajándékozási görcstől.
Szent ünnepet akarunk ülni,
amelyen nem az a mérték, ki mennyit ad.
Jézusom, segíts,
nehogy elsüllyesszük egészen,
mit jelent ez az ünnep,
segíts, hogy ne csak télapók legyünk.
Segíts, hogy az adventi hetekben
a lelkünkbe nézzünk.
Segíts, hogy az útra visszatérjünk,
s elinduljunk megint.
Csak így lesznek az ajándékok
jeleivé a szeretetnek -
mint megannyi tükre a Te Szeretetednek.
Óh Jézusom, mentsd meg a karácsonyt,
ments meg minket.
Ezért vállaltál embersorsot.