Kéthelyi Plébánia Honlapja

December 10.

Bruno Ferrero: A jel

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett, mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben. És azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el… Ott, ahol felnevelkedett és ahol még most is élnek szülei.

Szüleinek megírta, hogy ha megbocsátanak, egy jelet kér tőlük. Olyant, melyet jól lát az autóbuszból… Ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha nem látja ezt a jelet, nem száll le az autóbuszról, és örökre eltávozik életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert kinézni az ablakon. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

– Cseréljünk helyet! Majd én figyelek az ablakból.

Alig néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.

Könnyeivel küszködve kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.

Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.

Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

December 9.-Advent 2. vasárnapja

Bruno Ferrero: A nehézségek miértje

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes. A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót.

A pillangó könnyen kijutott. De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek, kitárulnak, és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni. Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett: hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni.

Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben. Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít minket. Nem leszünk erősek, amikor annak kell lennünk. Nem fogunk tudni, repülni.

Kértem Erőt…és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem Bölcsességet...és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket.

Kértem Jómódot...és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak.

Kértem Bátorságot...és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat.

Kértem Szerelmet...és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek.

Kértem Jóindulatot...és kaptam lehetőségeket.

Semmit nem kaptam meg, amit akartam...

De mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket!

December 8.

Bruno Ferrero: A farkas és a rózsa

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa. A farkas vette észre először.

„Milyen szép!” – gondolta. – „Milyen kecses!”

Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű! - mondta a páva. - Semmi szín, semmi különlegesség!

- Közönséges! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű. - Hát hogy néz ez ki?

„Mind ilyenek vagytok.” - gondolta a farkas a fák közül. – „Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót.”

A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

- Ez meg micsoda? - fanyalgott a róka. - Semmi keresnivalója nincs itt.

- Csúnya! - röfögte a vaddisznó. - És ráadásul útban van.

A rózsa bánatosan lehajtotta a fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre.

„Hát nem látjátok, hogy fáj neki?” - gondolta a farkas. - „Miért kell bántani?”

- Nem szeretem a virágot! - dörmögte a medve. - Tépjük ki!

Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

- Nézzétek! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát. - Megszúrt!

- Szóval még veszélyes is! - jegyezte meg a róka. - Ki kell irtani!

A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.

A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.

„Elpusztították, csak azért, mert más, mint ők!”

Megvárta, amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele. Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.

„Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál.”

Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett. Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először, sírni kezdett.

December 7.

Bruno Ferrero: Az ablak

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.

Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek.

Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.

A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem.

- Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

Az igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.

Minden nap ajándék Istentől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges!

December 6.

A teáscsésze

Egy házaspár 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
- Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sohasem láttam ilyen szépet.

A boltos a kezébe adta, miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze a legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?

Tudod nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam, és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól.

- Hagyj békén - de ő csak mosolygott és így szólt:
- Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök - kiabáltam, de a Mester csak ingatta fejét és azt mondta:
- Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot. Síkoltoztam. Ki akartam jutni. Láttam a Mester arcát az üvegen át, és leolvastam ajkáról, ahogy a fejét rázza:
- Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett egy polcra. Hűlni kezdtem. Most már jobb, gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festékszagtól undorodtam.
- Hagyd abba kiáltottam - de csak ingatta a fejét:
- Még nem.

Aztán hirtelen megint visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem megfulladok. Könyörögtem, sírtam, közben láttam, amint a fejét rázza, és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.

Tudtam, nincs több remény... végem van. Kész voltam, hogy feladjam, mire kinyilt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt, és azt mondta: nézd meg magad! Alig hittem a szememnek!
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én, ez gyönyörű....... Gyönyörű vagyok!!
- Befejeztelek. Olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek.

Szeretném, ha emlékeznél rá, ha mindazt amit veled tettem, nem teszem meg, akkor sose erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem tettelek volna újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Ez az élet.....
Az én életem - és a Tied.
Néhányan kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: Engedj ki!
Néhányan épp színesedünk és ez kellemetlen.
Néhányan körbeforgunk, és nem tudjuk hol vagyunk.
Csak azt kérdezzük: Mi történik velem? Minden olyan zavaros és a Mester csak néz és azt mondja: Még nem vagy kész..... még nem.
DE MI LÁTJUK ŐT, ÉS BÍZUNK BENNE!!!

December 5.

Bruno Ferrero: A két jégtömb

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:

- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!

A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.

Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.

A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az égkékje tükröződött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.

És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

December 4.

Kereszténynek lenni? Miért?

Egy ember almafajok nemesítésével foglalkozott. Mindenkinek örömmel mutogatta pompás almafáit: boldog volt, ha valaki almáját megízlelte. Egyik szomszédját - noha többször hívta -, semmiképpen sem tudta rábírni, hogy bemenjen hozzá almakóstolóra. Mikor egyszer újra hívta, megszólalt a szomszéd:

- Be kell vallanom, hogy a múltkor, kertje mellett elmenve, kíváncsiságból felvettem egy lehullott almát. Beleharaptam, de én életemben olyan savanyú almát még nem ettem. Köszönöm, nem kérek az almájából, az az egy egész életemre elég...

- No ez igazán nem mérvadó - szólt mosolyogva a kerttulajdonos - messze földet bejártam, míg ahhoz a savanyú almához jutottam. Azért ültettem a kerítés mellé, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a tolvajok kedvét az almalopástól. És bevált a számításom. De jöjjön velem a kert belsejébe! A második, harmadik sorban olyan jóízű, zamatos fajtákat talál, amilyet nem is álmodott.

- Ha így áll a dolog, az más - szólt elgondolkozva a szomszéd és bement a kertbe.

Sokan így vannak a hívő élettel. A kívülállók csak a tilalmak, a bűnbánat és önmegtagadás savanyú almáiról tudnak. Pedig ezek csak a képmutatók távoltartására valók. Ne a kerítésen bemászott tolvaj módjára ítélj, hanem menj be a kert Urával az ajtón, és meglátod, hogy mily édes az Úrral ápolt közösség minden gyümölcse!

December 3.

Történet a nehéz helyzetek pozitív megoldására

- Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne.

Végül úgy döntött, hogy az állat öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött.

Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat visz végbe. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel, feljebb mászik. Ahogy a paraszt és a szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet lapátol rád. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, ha nem állsz meg! Rázd meg magad, és lépj egyet feljebb!

December 2.- Advent 1. vasárnapja

Paul Roth: Mentsd meg a karácsonyt

Óh Jézusom, mentsd meg a karácsonyt.

Nekünk már nincs hozzá erőnk.

Mi vásárolunk és rohanunk,

kis csomagokat készítünk,

karácsonyfákat díszítünk,

és énekeljük: ,,csendes éj''

De a titok,

Isten Fiának titka,

hogy emberré lett értünk,

gyakran csak szirupos érzelgés, dekoráció.

Jézusom, a mi bűnünk is,

hogy ezt az ünnepet elborítják a reklámhegyek.

Mi tudjuk,

Kinek jár karácsonyi üdvözlet és kötelező ajándék,

mindenki tudja.

De meg akarunk szabadulni végre

a vásárlási és ajándékozási görcstől.

Szent ünnepet akarunk ülni,

amelyen nem az a mérték, ki mennyit ad.

Jézusom, segíts,

nehogy elsüllyesszük egészen,

mit jelent ez az ünnep,

segíts, hogy ne csak télapók legyünk.

Segíts, hogy az adventi hetekben

a lelkünkbe nézzünk.

Segíts, hogy az útra visszatérjünk,

s elinduljunk megint.

Csak így lesznek az ajándékok

jeleivé a szeretetnek -

mint megannyi tükre a Te Szeretetednek.

Óh Jézusom, mentsd meg a karácsonyt,

ments meg minket.

Ezért vállaltál embersorsot.